Mindig is utáltam a csapatépítő tréningeket. Egyszerűen nem is értem, hogy miért van ilyesmire szükség. Az ember elmegy a kollégáival, akiket alig ismer, egy helyre, ahol nem is igazán szeretne lenni, aztán mindenféle furcsa és értelmetlen feladatot old mg, kellemetlenül érzi magát, ott alszik valahol, ahol nem szeretne lenni, és hiányolja a családját, a párját, a gyerekeit, vagy a saját ágyát… Kösz nem…
Az előző munkahelyeimen mindig ki tudtam húzni magam a dolog alól. Volt, hogy beteget jelentettem, máskor arra hivatkoztam, hogy a gyerek beteg. Volt, hogy direkt szabadságot vettem ki, olyan is előfordult, hogy inkább vállaltam plusz papímunkát, aztán sajnáltattam magam, hogy jaaaaaaaj, nem tudtam, elmenni a nagyszerű csapatépítőre.
Én egyszerűen nem vagyok barátkozós.
Sok gondom volt ebből a munkahelyemen
Az első munkahelyemről pont ezért kellett elmennem. Én egyszerűen nem vagyok barátkozós. Bent elvagyok bárkivel, de nem szeretek a magánéletemről beszélni. Nem vagyok az a típus, aki kiteregeti a szennyest, egyszerűen nem tudok ráérezni a munkahelyi rejtett ritmusra. Mindig arra törekszem, hogy az embereket kizárólag a munkahelyi teljesítményük alapján értékeljem, szeretem, ha minden más az ajtó előtt marad
Azon a helyen viszont rendszeresek voltak a “csapatépítések”. Ez azt jelentette, hogy a társaság havonta egyszer elment valamilyen “programra”, többnyire egy koncertre, vagy valami drága helyre, szabadulószobába, bárba… A cég fizette ugyan az első italt, de a kellemes együttlét egyetlen óra alatt át tudott fordulni féktelen ivászatba. Nekem pedig erre nem volt sem pénzem, sem időm, sem energiám. Én szerettem volna tanulni, hazamenni a páromhoz, főzni… Bármit, csak ne kelljen ilyen üresen tölteni az időt. Nekik talán jól esett közösen kiereszteni a fáradt gőzt, de én jobban szerettem, ha van egy kis életem munka után.
Nemsokára azt vettem észre, hogy összesúgnak a hátam mögött. Rájöttem, hogy önzőnek gondolnak, olyan embernek, aki jobbnak hiszi magát másoknál. Nagyon kellemetlenül éreztem magam.
Lapátra kerültem a csapatépítő tréning miatt
Egyre rosszabbak lettek a féléves értékeléseim. A kollégáim sosem mondták a szemembe, hogyha valami gond volt a munkámmal, mindenki a főnökségnek panaszkodott. Én pedig egyre légüresebbnek éreztem a teret magam körül. Egyik reggel aztán a főnököm azt mondta, vagy “nyíljak meg emberileg”, vagy kénytelenek leszünk “átértékelni a viszonyunkat”. Nyeltem egyet és mbeadtam a felmondásomat. Megalázva éreztem magam.
A másik cégnél sem volt jobb a helyzet
Szerencsére a következő helyemen mindenkivel jól kijöttünk. A mai napig tartjuk kapcsolatot az ottani kollégáimmal. Elmegyünk egymáshoz sütögetni, megosztjuk egymással a bánatunkat és az örömünket, még egymás esküvőjén is ott szoktunk lenni. Ritka jó társaság, és még az én zárkózottságom is feloldódott közöttük.
De a csapatépítők itt is szörnyűek voltak. Általában valamilyen céget kértek fel a tréning levezetésére. Nagyon ettünk, utána pedif egy csomó motivációs előadást kellett hallgatnunk, majd összeraktak minket egy másik osztály tagjaival, és rengeteg kellemetlen feladatot kellett megoldanunk. Volt, hogy egy testes 50-es könyvelő hölggyel kerültem egy csapatba, akivel összekötve kellett futnunk. Mivel a kettőnk közötti súlykülönbség elég nagy, a dolog balesetveszélyes volt. Biztosan lehetett volna vicces is az ügyetlenkedésünk, de egyikünk sem tudta akkor elpoénkodni a dolgot, a főnöke vörösödő fejjel kiabálta, hogy rohanjunk, muszáj teljesíteni.
A következő évben beteget jelentettünk. Nem csak én, de az osztályról mások is. Állati botrány lett, mert nyilvánvaló volt, hogy a kellemetlensége miatt lógott meg mindenki. Az ottani főnökünk is rettenetesen haragudott ránk.
Amikor túltolják a coachingot
A következő helyen még ennél is rosszabb volt a helyzet. Csapatépítés helyett a főnökeink előadását kellett hallgatnunk, délutánonként pedig egy coaching cég játszatott velünk szituációs játékokat. Rettenetesen elfáradtunk és igazából legfeljebb a szenvedés hozott bennünket egymáshoz közelebb. Még beszélgetni sem volt idő. Hát így nyíljak meg valaki előtt emberileg?!
A mostani helyen minden más!
Nem is csoda, hogy az utolsó munkahelyemen egyszerűen azt éltem meg, hogy kiégek. Képtelen voltam koncentrálni, mindenki idegesített, nem tudtam lenyelni a “corpaorate bullshitet”, amit akkor ránk kényszerítettek. Márpedig az én szakmámban, ha az ember nem lélegzik együtt a céggel, akkor nagyon nehezen tud megfelelően teljesíteni.
Egyszerűen elegem lett, és úgy éreztem, ezt nem tudom tovább csinálni. Felmondtam, és inkább három hónapig állást kerestem, hogy egy kicsit kényelmesebben teljenek a napok.
Sikerült, most úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Imádom a kollégáimat, mindenki becsületesen dolgozik, a cég i mindent megtesz, hogy a lehető legtisztábban, legetikusabban végezze a feladatát. Jó itt lenni, úgy érzem, fontos tagja vagyok a csapatnak.
Aztán eljött a csapatépítő
Nagyon tartottam tőle, hogy milyen lesz a csapatépítő. A nyár a hitel szetorban amúgy is nagyon bonyolult, az iskolakezdés, az építkezés időszaka, de mg fel sem ocsúdtunk a pénzügyi zárás körüli nehézségekből. Nem egyszerű időszak, és ilyenkor az ember amúgy is túlórázik, pláne az én izgulós énemmel… Szóval, ilyenkor az ember a legkevésbé sem vágyik arra, hogy mg egy hétvégét is a munkatársaival töltsön.
Nagy meglepetésemre a többiek abszolút lelkesek voltak. Mikor látták, hogy nekem nem sok kedvem van a dologhoz, még ők kezdtek el biztatni.
- Figyelj, a főnökség mindig kitalál valamit, hogy jól érezzük magunkat. Minden rendben lesz, ne félj! – nyugtattak. De én nem hittem nekik.
Eleinte el sem mondták, hogy hová megyünk, csak hogy öltözzünk sportosan és mindenképpen vigyünk papucsot, törölközőt, naptejet és fürdőruhát.
Amikor a buszunk maga mögött hagyta a Velencei-tavat, már biztosak voltunk benne, hogy a Balatonhoz tartunk. Ennek egy kicsit indenki megörült. Amikor lekpakoltunk a kellemes, tóparthoz közeli szálláson, elnézésünket kérték, hogy nem fogadnak egy kis welcome drinkkel, de valami nagyon jó program következik, fontos, hogy mindenki mindenre emlékezni és figyelni tudjon.
Lesétáltunk a partra és elállt a szavam.
A csapatő tréning helyszíne egy csodálatos, balatoni vitorlás volt
Megbeszéltük, hogy az eseményekről nem írunk sehol, hátha valaki más is kipróbálná a vitorlás csapatépítő tréning módszerét. De amit el kell mondanom… Teljesen profi munka volt. Egyszerűen remekül éreztük magunkat.
A vitorlás csapatépítés nagyon jó volt, mert akinek jól esett, az levetkőzhetett és sokat mozoghatott a napon. A félősebbek maradhattak pólóban, így isvolt elé feladat, nem egymás bámulásáról szólt a tréning. Voltak pihenősebb, nyugodtabb részek is, elcsendesedhettünk és élvezhettük egy kicsit a nyílt víz kellemes ringatását távol mindentől. De jutott bőven a buliból, kihívásból, mozgásból is.
A csapatépítő tréning mint energiaforrás
Olyan élményekkel tértem haza, mintha általános iskolás lennék és az első táboromból érkeznék haza. Tényleg új oldaláról ismertük meg egymást, de mindezt úgy, hogy sem nem éreztük magunkat kellemetlenül, se nem merültünk ki halálosan attól, hogy tartsuk magunkat a legkellemetlenebb helyzetben is.
Sosem gondoltam volna, hogy a csapatépítő tréning még energiaforrás is lehet, de én úgy érzem, hogy tökéletesen kipihentem maga ez alatt a két nap alatt. Kiengedtem a gőzt és egy picit sem kellett a munkára koncentrálnom. Annyira jó érzés volt kikerülni a mókuskerékből, hogy még az átlagos munkám is végre új lendületet kapott.
Mindenkinek azt mondom, hogy érdemes kicsit megengedőbbnek lenni a csapatépítő tréninggel szemben. Mi megtaláltuk azt a céget, akivel ez megvalósítható. Ha egyszer, na adj isten, el kell mennem innen, az ő címüket magammal viszem. A következő cégnek proaktívan megmondom, hogy én csak velük vagyok hajlandó csapatépítő tréningremenni.