Az a helyzet, szerintem manapság már nagyon kevesen vannak, akiknek ezért vagy azért ne lenne valamilyen hitelük. Én igazából nem gondolom azt, hogy a hitel egy szörnyű dolog lenne, természetesen tisztában vagyok vele, hogy a bankok nem puszta szívjóságból adnak hitelt, hanem nagyon komoly gazdasági érdekek vannak mögötte, de azért mára már vannak annyira jó ajánlatok, hogy tényleg megéri hitelt felvenni, ha az embernek épp sürgősen kell a pénz, kocsira, házra, bármilyen nagyobb befektetésre.
A férjemmel nagyjából tíz évvel ezelőtt döntöttük el, hogy hitelt fogunk felvenni annak érdekében, hogy fel tudjuk építeni álmaink otthonát. Egy üres telket örököltünk a nagyszüleitől. Vagyis akkor még nem volt üres, de a rajta düledező házat nem sok értelme volt felújítani, én örültem külön, ha a zéróról építünk egy házat, akkor legalább tényleg pont olyan lesz, mint ahogy azt az ember megálmodja.
Négy éve voltunk ekkor házasok, úton volt már a második gyerekünk. Mindketten nagyon jól kerestünk, remek állásunk volt, ahol jól éreztük magunkat, megbecsültek, és ahogy említettem már, jó volt a fizetés is, tehát semmi akadálya nem volt annak, hogy felvehessünk egy hitelt. Az akkori legkedvezőbb 15 évre szólt, de mivel az egész életünk közösen terveztük leélni, ez nem okozott különösebb akadályt.
Négy vagy talán öt év múlva kezdődtek a bajok. A nagyobbik gyerek akkor már javában iskolás volt, a kisebbik az óvodát kezdte. A férjem pedig furán kezdett viselkedni. Sokat járt ki a munkatársakkal, későn jött haza, egy idő után egyáltalán nem jött haza… folyton piaszagot éreztem rajta. Sejtettem már a legelső pillanattól kezdve, hogy valamilyen addiktológiai problémája lehet… Oké, csak áltatom magam. Nem sejtettem, hanem tudtam, de nem akartam magamnak bevallani. Nemcsak, hogy tabutéma volt, még a jelenlegi állásnál is jobban, akkoriban az alkoholizmus és egyéb addiktológiai problémák, hanem bele sem mertem gondolni, mi van, ha esetleg ez valami helyrehozhatatlanhoz vezet a kapcsolatunk szempontjából. Rengeteg családot láttam szétmenni az alkoholizmus miatt, akkor már volt két elvált barátnőm. Egyedül, két gyerekkel egy tíz évre szóló hitellel? El sem mertem képzelni, milyen lesz az életem, ha a férjem tényleg alkoholista.
Utólag persze beismerem, és nagyon bánt, hogy csak ennyi év távlatából, hogy a később kialakult helyzetért én is hibás voltam. Nem lett volna szabad elnéznem neki, hogy kimaradozik, hogy részegen jön haza, hogy néha elfelejti elvinni a gyereket az iskolába vagy épp hazahozni. Megmagyaráztam magamnak, hogy csak túlterhelt, ki kell engednie a gőzt, más férfiak is isznak… De nem mertem beismerni, hogy ami nálunk folyik, az nem normális.
Talán, ha akkor rá tudom venni, hogy addiktológiai szakemberhez forduljon, végül nem mérgesedett volna el annyira a helyzet, hogy a végén olyannyira elhidegültünk egymástól, hogy hat évvel ezelőtt végül elváltunk. Nem okolom magam, tudom, hogy ez nem csak és kizárólag az én hibám, de szeretem a volt férjem, és nagyon sajnálom, hogy nem tudtam neki segíteni, nem tudtam, hogyan kéne mellé állnom abban a helyzetben.
A válás után sajnos minden rosszabb lett számára. Nagyon szétcsúszott, az elmúlt két évben a gyerektartást se fizette. Szerencsére mindkét oldalról megértéssel fordultak felénk a szülők, az anyósom és az apósom engem nem hibáztattak semmiért, és segítettek végig a hitel törlesztésében, főleg azon a ponton, mikor a férjem már annyira mélyre süllyedt, hogy nemhogy a gyerektartást nem tudta fizetni, szinte magáról sem tudott gondoskodni.
Egy időre teljesen el is tűnt, főleg csak a volt anyósomon keresztül tudtam róla ezt-azt. Karácsony előtt hívott fel, hogy nemrég csatlakozott a Felépülők 28 napos programjához, és most már néhány hónapja egyáltalán nem iszik: az édesanyjának sikerült végül rávennie, hogy addiktológiai szakemberhez forduljon. Én nagyon örülök a sikerének, remélem, hogy meg tudja tartani a józanságát. A gyerekek nagyon boldogok, hogy visszakapták az apjukat, bár a nagyobb már javában kamaszodik, szóval vele nehezebb picit. Mindenesetre azóta visszafizettük a hitelt, de tudom, hogy főleg csak mások jóindulatán múlt, hogy nem rokkantunk ebbe bele teljesen anyagilag.
A tanácsom mindenkinek csak annyi: nagyon meg kell gondolni, hogy egy ilyen hosszútávú döntésbe kivel vágunk bele, és persze a lehetséges buktatók nem szabad senkit eltántorítsanak, viszont egy kapcsolatban a legfontosabb a nyílt és őszinte kommunikáció.